Terrorkecske 2.0

Az ember ahogy egyre idősebb lesz, úgy szembesül mind újabb nézetekkel, úgy változik az ő szemléletmódja is. Esetenként mikor élethelyzetét morális/szociális/érzelmi szempontból nem találja kielégítőnek, akkor fog hozzá hogy egy paradigmaváltáson essen át. Szerencsés esetben. Ugyanis ha egy adott problémát szemléletmódunk magasabb síkra való helyezésével igyekszünk megoldani, akkor egyértelmű hogy maga a változás vagyunk, nem pedig csupán a változás kényszerének áldozata. Mert ugye mindenki változik ebben a naaagy és csodálatos, agyonajnározott világban, persze nekem,mint tanult embernek, márcsak vélt műveltségem tekintetéből is,toleránsan kell állnom a világ sokszínűségéhez. Talán hihetnék a buddhisták szelid türelmében, s hihetném hogy a világmindenség s a természet egymással szövetkezve helyreállítják a világ rendjét. De sajnos erre az életérzésre én sajnos súlyos europai káosz szemléletre való neveltetésem végett képtelen vagyok. Élek ebben a nyugati kúltúrának nevezett,de inkább fertővé vált káoszban, s próbálok újból minden eggyes évvel egy újabb falat húst marni ki a testemből az asszimilálódás útján örködő kutyák elé vetni. De kétségeim sokasodnak. Biztos hogy ezt akarom? Kultúrális olvasztótégely a nyugat,amelyre oly büszkék, de hol a kúltúra? A postmodern neokúltúrák szitakötő léttel bírva jönnek s múlnak el, s csupán nevükben utalnak bármire is,amit a kúltúrával kapcsolatban ismerni véltünk. Mert a kúltúra nagy egészben foglal össze minden olyat ami becsülendő az emberidég történelmében, amely megörzésre érdemes. De ennek már se híre- se hamva. Mert a demokrácia berohadásának legékesebb jele, hogy az összeomlás szélén táncoló álszabadság rendszere az embereket keservükben egy hormon hajhász csűrhévé hagyja korcsosulni. Mert kényelmesebb egy robotoló agyatlan tömeg, mely céljait vesztve csupán a felértékelt formáit keresi szerotonin és dopamin tartalékainak felszabadítására. Elvesztettünk már mindent ami valójában adhatott volna egy magasabb értelmet létünknek. Mert olyan keretek közé szorultunk mint még soha, hisz a rabláncaink már nem láthatjuk. Mert maga a hit, azaz a képesség hogy higyjünk dolgokban, az amely elveszett. Minden kézzelfogható,statisztikus, leírható,megfejhető lett. Sótlan. A rend káosza. Nincs többé szerelem titokzatosan. Van helyette hormon,kémia. A tudóstársadalom pedig nem látja át saját gőgös viselkedésével, hogy a tudás nem mindig hasznos. Mert talán kissé paranoiás átfedésnek hat, de ahogy az ember elveszti a misztériumot saját működésével kapcsolatban, úgy válik értelmetlenné, fásulttá. Hol van hát a sok ünneplő ember, aki az emberi civilizáció évezredeinek csúcsán diadalittasan élteti önnön nevét? Ó igen, tömeg van. Egy kaotikus purgatóriumi laokon csoport, egy kaotikus emberi tömegsír élőkkel, akik tudat nélkül hemperegnek a hormonok örömtáncának vértengerében. Milyen nemes, milyen dicső. A tökéletes értelmetlenség korának hajnalánál állunk. Egy erőtlen nap unott sugarai bukkannak elő a lényegtelen horizont mögül, s én töprengve állok. Kétségeim vannak. Mindaz amely a Paradigma fogalmában összpontosúl, s az emelkedettebb értékeket képviseli, nos épp ezek melyeket el kéne hagynom, hogy élhetővé tehessem az életem. Mégis midő paradoxonok sorát generálja ez a helyzet. Mert megölném a paradigmát, a paradigmaváltást, mert számomra egy konstans növekedést jelent minden eggyes megújúlása nézőpontjaimnak. Most viszont éppen hogy a kevesebbet kéne eddigi ismereteimmel szemben többkénet, helyesként,elfogadhatóként akceptálnom. Élhetővé tenné az életet? Nohiszen. Vagyok mindaz értékeimben, mely az életet jelenti a létben, s mégis holtként tengődök. Mert túl sokan halltak meg szellemükben, s testük ezt el nem fogadva tétlen bolyong, s taszítja fájó nyomorba mindazt ki még él.