Annak idején eme blog első verzióját még egy igen kaotikusan neurotikus időszakomban alkottam meg. Bár öntörvényű, és már-már arcátlannak hat öndiagnosztizálásom, mellyel talán csupán saját idiotizmusomat igyekszem éteri magasságokba ható neurózissá kvalifikálni, mégis megteszem.
Az elmúllt évek során sok paradigmaváltáson estem át, ám a társadalmunk általános szociális és morális berendezettsége változatlanul felkelti a bennem szunnyadó amatör publicista kényszeres kritizálási kedvét. Hiába a mérhetetlennek ható lojalitás mellyel a metafizikával való megismerkedésem áldott meg. A sorozatos filozófia paradoxonok ismét a fundamentalizmus, és a radikalizmus irányába terelnek.
De mi végett is ez a blog? Csupán a demokráciának nevezett ideológiai maszlag által nyitott lehetőségek csatornáinak egyike, melyeken keresztül egy egyén megoszthatja világnézetét. Lehet egyetérteni az itt megírt dolgokkal, lehet tagadni, cáfolni, elutasítani, felháborodni. Magamat jóformán analitikus filozófusnak nevezném, így jószerivel az általam megfogalmazott nézetek csupán egy bonyolult statisztikai rendszer alapján kalkulált prevenciós kritikák.
Már szinte üres frázisnak hat a nemek felcserélődéséről szoló megállapítások tömkelege. De mi is lakozik a dolog mélyén? Személyes véleményem szerint a felszín mélyén egy olyan komplex generációs destrukturalizálódás ment, és megy végbe, amely jóval túlmutat a metroszexualitás bagatell tényén.
Mindez korban általános jelenség volt ahogy a felnövekvő generációk igyekeztek szakítani az előző generáció szabályrendszereivel. Mind kultúrális mind morális téren. Ám társadalmunk jelen pillanatban a "rendszert" még össze nem omlasztó, de magát az emberi jellem évezredes morális habitusát szétziláló demoralizálást él meg.
Magáról a kiváltó okokról sok feltételezésem van, de ezek csupán feltételezések. Maga a kérdéskör feszengetése során könnyen fogok belefutni a felszínes olvasó általi esetleges himsovinizmussal való megvádolásába, mindenképp mea culpa előre is.
Az elmúlt 40 évben történt, a nők egyenjoguságát építő társadalmi változások megjósolhatatlan folyamatot indított be. Alap helyzetben maga az elképzelés nem volt rossz, egyet is értek, a nők is egyenértékű tagjai a társadalomnak. Mégis mindez hogy vezetett oda, hogy jelen pillanatban a nők nagy többsége olyan szinten lealacsonyodott és elaljasodott, hogy az már egy sötét kis zugkocsma kapatos férfi törzsvendégeinek színvonalával vetekszik. Mértéktelenség, közönségesség, és irtózatos vulgaritás. Nem tartom magam konzervativistának, mégis bicskanyitogató ahogy napjaink női, szókincsükben a baz*eg-olást és társait a lpercenkénti levegővételek számával megegyező mértékben használják. Annyit isznak akár a férfiak, olyan közönségesek is abban az állapotban, és sokszor még azon kívül is.
Vádolhatjuk e a civilizációs berendezkedettségünket vajon? Az ami a nőt évezredeken át a nőket nővé tette, az csupán a férfi társadalom által rájuk kényszerített habitus volt? Minden báj, kecsesség, ártatlanság vagy akár csak az illúziója ezeknek, az érzékenység, minden, csupán a férfiuralom formálta személyiség szerep volt? Most hogy az elnyomásnak vége az elmúlt női generációk elnyomásának fájdalma összpontosul a mai nőkben, és üvöltve tépik le láncaik? Hányszor látjuk ahogy egy dekoratív, sőt időnként a természetességgel köszönőviszonyban sem lévő mértékű dekoratívsággal megáldott nő viselkedése bizony olyan aljas hogy, az már rémítő. Brutális felszínesség, számítóság és nihilizmus. Mi az ok? Miért nem akar nő lenni a nő? Lehet szabad, lehet erős, miért akar férfi lenni?
De ha még ez nem is lenne elég elrettentő, egy igen érdekes jelenség is kapcsolódik ehhez. Nem állítom hogy a történelem során már nem volt rá példa, de állítom hogy nem ilyen radikális módon, arra hogy egy generáció úgymond "felfertőzze" az előző generációt. A mai tinik viselkedéséről, és arról hogy ők milyen társadalmat hoznak létre ha felnőnek, még korai volna beszélni. Az viszont aggasztó hogy főképp a női vonalon, de radikálisan azonosult a tizenévesek felfogásával a 20-30 közti generáció is.
Nem tagadom jómagam nárcisztikus és szentimentalista barom vagyok, megspékelve egy jó adag borderline-szindróma szeretetcsomaggal, így az én tapasztalataim megosztása értéktelenek. De amikor jólszituált 25-30 közti férfitársaim panaszát és kiábrándultságát hallgatom a mai nőkkel kapcsolatban, mégis megmozdul bennem valami. Nem nyámnyila romantikazsákokról beszélek, és nem is kőbunkó suttyókról. Nem. Olyan férfiakról akik életkoruknál fogva, természetes módon többre vágynak a testiségnél. Maga a tény hogy kellő anyagi "jólszituáltsággal" napjainkban bármikor ingyennumerához juthat bárki, aki erre vágyik, mégis érdekes hogy azok akik eddig megtehették, és megtették, mind azt vallják hogy ettől magának a nőnek az értéke megszűnik számukra. A vadászösztön meghal ezzel, s a férfiak se találnak bennük semmi olyat ami egy egészséges kapcsolat reményével kecsegtetne. Sőt! Maguk a nők se kívánnak többet egy numeránál! A legarcátlanabb mégis az hogy ha már egyszer így elférfiasodtak, legalább ne próbálnák az álszentet adni.
Persze a férfiak történelmi tekintetű felelősségét sem próbálom palástolni. Az hogy a tartás, uriember, becsület,tisztesség és hasonló fogalmak kivesztek, tény. Talán ez váltotta ki a komplex problémát. Az hogy a férfiak többet akartak egyszerűbben, kevesebb eleganciával. És a nők ehhez alkalmazkodtak, mert ez volt a társadalmi igény. Mégsem értem hogy vajon a normális nőkre vágyó 25-30-35 közti társadalmi réteg valójában oly csekély volna,amely nem játszik domináns szerepet az igények átalakulásában?
Látom férfiként viselkedő lányokat, s látom a lányszerű fiúkat,színes hajakkal, lány sminkkel vagy csak nőies kinézettel, s megkérdem ez a helyes? Nincs és nem is lehet jogom ítélkezni a dolgok helyességét illetően. Mégsem értem, hogy lehet hogy 28 évesen úgy érzem mintha több tíz év választana el akár a kortársaimtól? Ismerem magam, és ismétlem nem vagyok konzervatív. Nem olyan közegben nőttem fel, nem olyan a családom, a barátaim, nem ilyennek neveltek. De azt a luxust mégsem engedhetem meg magamnak, hogy úgy tegyek, mintha nem számítana az, hogy mindaz amit tartásnak, kultúrának, és nem a túlhajszolt értelemben vett etikettnek nevezünk. Lassan és biztosan jóval az állati színvonal alá süllyedünk.
